Amikor megérkeztünk, erőst törtük a fejünket, mi legyen tangó ügyileg, mert nyakunkon a szilveszter, topognunk kell, slussz-passz.   Egy kedves manchesteri DJ komától (igen, tőle) kértünk segítséget, hogy hol is táncoljuk rongyosra a topánunkat, aki össze is kötött néhány emberrel, felvett csoportokba, és mondta, hogy ju májt not indzsój díz milongas det mács. Ekkor én még nem voltam tisztában a might segédige itteni jelentésárnyalatával…

Halványan ugyan átsuhant a fejemen a prof. intelme, hogy itt a tangó nem ugyanaz, mint a kontinensen, hanem az érettebb korosztály tánca, de nem vettem komolyan.  Még akkor sem fogtam gyanút, amikor a táncospár, aki vállalta a fuvarozásunkat, elég rendesen ötven év körülinek bizonyult. Kellemesen elcsicseregtünk az úton, majd felvilágosítottak, hogy  ez azért nagy esemény, ott lesz minden jó táncos.  Hátradőltünk és megnyugodtunk. Nem kellett volna.

Errefelé rengeteg templom hever használaton kívül, és közösségi helyként hasznosítják őket: itt vannak a tea dance-ok (itt így csúfolják a  milongákat).  Eszembe jutott a szép magyar mondás, miszerint izzad, mint kurva a templomban, próbáltam valami közöst találni a tangóban és a templomban a kezdőbetűn kívül, de megnyugtattak, hogy ez nem is igazi templom lesz, hanem csak egy parókia. Zsír. Tényleg sokkal  jobb.

Amikor beléptünk, azt hittük, hogy rossz helyre érkeztünk, és a helyi nyuggerklub tartja a szokásos heti bridzspartiját, de sajnos nem. Ez volt A milonga. Az 60 alatti korosztály egészen 11-ig nem képviseltette magát, akkor is meg  minek… Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy túlságosan el vagyunk kapatva, kérem.

Volt itt minden, mi szem-szájnak ingere: magát stage tangósnak gondoló nőrángató, erős cselgáncsos múlttal, tank, aki letipor mindenkit,  kecskeszarvú, nőtapogató szatír, nőimitátornak álcázott droidlány köldökig felhasított szoknyában, hogy mindenki lássa a bugyiját és a narancsbőrét, magasvoleós, derekát kitörő, magát igen sokra tartó művésznő, aki többször ledőlt a saját tengelynek nem nevezhető izéjéről, sőt, mereven szembenézős, rángatós dalia is.  Két dolog nem volt: az általunk oly erősen óhajtott tangós Viking és Ronda.

Már éppen kezdtünk volna kétségbeesni, amikor megláttunk táncolni  egy vezetőt, aki egyszerűen lenyűgöző volt.  Gyönyörű tartással, végtelen eleganciával  és zeneiséggel suhant végig a termen a nő. Merthogy a milonga legjobb vezetője bizony egy 50 év körüli hölgy volt. Úgy táncol, hogy ha le lenne némítva a zene, akkor a lépéseiből kihallanád, mire táncol. Zseniális. És egy angyal. Miután táncoltunk vele, egy cetlire felírt minden fontos dolgot, hova menjünk, kitől tanuljunk.

Viszont van itt valami, aminek otthon nyomát sem lehet látni. A közösség megtartó ereje, védőhálója.  Az első alkalommal már hoztak-vittek minket, a tanárpár, akihez járunk, munkát keresett nekünk, és a világ legkedvesebb milonguéroja folyton szól, mikor-hová menjünk, mit érdemes, és mit ne. Erős közösség, és végtelenül kedves.

Kedvencem Teknős bácsi, aki a maga minimum 70 évével táncol. Nincs nála leszúrt Rittberger  dupla Cukaharával, vagy ahogy egy ismerősöm mondaná,  pöccsel gigára ugrás, de a vezetése finom, kecses és elegáns. Úgy érzem magam, ha vele táncolok, mintha valami elegáns bálteremben viragok közt nagyestélyiben suhannánk. És ez most nagyon rámfér.

Szóval, mindent összevetve: az itteni tangós élet teljesen más, mint a kontinensen. Itt az idősebbek tánca a tango, és mindig nőhiány van. Végtelenül tisztelem ezeket az embereket, akik 60on túl is eljárnak táncolni. Úgy tűnik, ők is kedvelnek minket, legalább is Teknős bácsi azt mondta: jó végre olyan novel táncolni, akinek átéri a hátát…